"Mindenért hálát adjatok" (1Tessz 5,18)

 olyan, mintha beletettem volna a lelkem egy turmixba, és hozzápakoltam volna mindenféle hozzávalókat, és most van ez a lé, amiből már nem is lehet kiválogatni a valóságot - nem tudom leszek - e még egész.

...azt hittem nyűg, teher, elmenni az Aldiba megebédelni, hogy azután egy erdőben kelljen várnom magamra társasgában, hogy odaérjek.

és az is gondoltam, hogy még várni kéne arra a lehetőségre, hogy várjak, bár nem lehetek benne biztos, hogy ez esetben kevesebbet kellene miattam várni, nem tudom..

és álmodtam, most először biciklit neki, és a buszra meg csak fizetés nélkül fel, én nem tudom, hogy hagyhatták, ahogy azt sem, hogy miért hittem azt, hogy Zalán a neve, hülye egy álom, miért lenne másnak kellemetlen az én parfümöm illata, mit ki nem talál a tudatalatti, mikor másnapra előre tervez :]

..nélkülem tervez; én azt hiszem, nyűg, teher, és aztán, mikor leszedik a vállamról előre nem várt külső tényezők, rám szól a tudatalatti, hogy rosszul hitted, persze ez se több, mint néhány idegenszerű, érthetetlen lelki villanás, hát mégis űrt hagy maga után az étel, ha megromlik a szívedben, miután kifőzted, és nincs aki megegye épp, még akkor is, ha ez nem a legtökéletesebb recept, és te sem vagy a legtökéletesebb szakács, és még csak nem is törekedtél eléggé. 

...és nem fontos tények, és nulla változás, csak az ember furcsa meglepődése önmagán, és reakcióin. 

(és nem tudja eldönteni, hogy az valami pozitív - e, és a kimenetele az lesz - e, és tényleg érzi - e, hogy "remélem, jövő héten bepótoljuk :)")

ezt hívják úgy, hogy inkontingencia? :)

elrepült a seprűjén a sárkány, azt üzente, hagyjam el a várat, pedig a kint már előtte is biztonságtalan volt, és veszélyes, ahogy most is az.

más szóval:

 "már rég nem sír a lelkem,
csak olykor csendben remeg,
mint egy múlhatatlan másnaposság:
félreismertelek..."

1. Milyen kapcsolatot kéne ápolnia az embernek az apjával? Miről, mennyit, hogyan kéne vele beszélgetnie? Mennyire kell közelinek lennie a kapcsolatnak, mit kéne érezni, hogyan viszonyulni hozzá? Kell, hogy mindez függjön az apa személyiségétől? (és az enyémtől?)

2. Mit kell mondani, amikor nincsenek szavak? Amikor vélemények és érdekek ütköznek benned és kívüled, amikor minden kettős és zavaros. Amikor valami jó, és mégsem teljes. Vagy teljes, de teljesen más, mint lennie kellene. nem csak erkölcsi értelemben. Nem tudom, milyen értelemben. Mennyire kell előre tervezni, mi van Isten tervében? Mi van az én tervemben? Mi van a más tervében? És mit kell, és mit akarok tenni?

Utat engedni a nyílt tenger felé, vagy másfelé hajózni.., egyedül. "az én tengeremen csak egy hajó van".. trallalala, az enyémen tutajok vannak csak, bár nem csak egy, szerintem. És mind a partot keresi, és majdnem mind hiába. Némelyek ismerik az öblöt, tán néha ki is kötnek, aztán hánykódnak kicsit, de tudják, hogy hova kell tartani, még ha őket is vonzza a végtelen. Vagy ők sem tudják, csak szeretik biztonságban érezni magukat. Nem tudom. Azt hiszem, a lényeg náluk van, némiképp. És van, aki a nyílt tenger felé invitál. Vagy talán egy ismeretlen öbölbe. vagy talán egy (térképről) túl ismerősbe.

Csak kettősség. Merre kell elmenekülni, ha az ember nem akar elmenekülni, csak elbújni egy örökké tartó ölelésbe, amiről még őszintén tudtam álmodni akkor, úgy, ahogy már régen, már soha nem fogok. 

..az illúzió megette magát, miután darabokra tört, és most máshogy támad, apró cseppekben, mint a nyári eső. Aztán persze néha jéghegy potyog.

            ...merre vagy? nem vagyok fair. sosem voltam az.. :[ vagy csak néha, talán.

 jelentést nyer. legalább egy picit. már csak integrálni kéne eme szeletkét a világba. de kilóg még ez is, ahogy kilógnak más ilyenek, mint a polip hajszálvékony karjai közepesen nagy kézfejekkel.

szabadság. felszabadulás. legalább némiképp. legalább magam alól. legalább kicsit. ugye?

I wasn't afraid. He was driving so crazy, almost having 3 crash. (but didn't, thanks God.) And i wasn't even afraid. Perhaps i'm crazy, too.

 azt hittem a múlt gagyi. de jobb szó rá a hazugság..

 néha azt hiszem, megszállott vagyok, mert olyan dolgokra vagyok képes normális szemüveggel nézve irreleváns dolgok elérése céljából, hogy az gáz. de igazából nem vagyok megszállott. egyáltalán nem. annyi mindent meg se teszek, annyi mindent, aminek nem lenne értelme. és nem lenne jó. de megtehetném. talán nem is lennének rossz következményei rajtam kívül nézve senkire. bár ennek a témának így is csak rám nézve vannak. mostmár. bár azt hiszem, majdnem mindig főleg csak rám nézve voltak.

persze az is lehet, hogy tudat alatt már felmértem a küldetés lehetetlenségét, és hogy ha ezzel kapcsolatban bármi - az én fejemben komolynak tartott - erőfeszítésem kudarcba fulladna, azt nagyon nehéz lenne elviselni. marad az internet.

semmi értelme, mondhatni vicces. hülyeség, főleg azok után, hogy délután konstatáltam, hogy már abszolút nem érdekel ez a téma, és hogy ez milyen meglepő. és az a helyzet, hogy ezt valójában most sem gondolom másképp... a motiváció meg lelkesedés nélkül is mozdít. mondhatni lelkesedést teremt.

..talán mindez csak bonyolult neurológiai folyamatok furcsa szövevényének találkozása egy épp aktuális valósággal, néhány nem jelentős, de nagyon megvizsgálva rossz döntésnek köszönhetően. és most már talán fontos. de tudom, hogy gyorsan elmúlik most is, ahogy már ezeregymilliószor eljátszotta, hogy megteszi.

 A lélek kortalan - micsoda megállapítás. Pedig nem kell hozzá sok ráció, hogy az ember rájöhessen. Vagy mégis? Kortalan és mindenkiben egyforma. De hát ezt én is így gondolom. Csak sosem kezdek el hinni benne, ha nincs rá épp motivációm. 

Furcsa dolog az élet. Érdekes élményeket, különleges találkozásokat, tapasztalatokat ad nekünk. A lélek... mindaz, ami találkozhatna egymással. Már ha ezt tudjuk magunkról, hogy bennünk van és létezik. És így nem leszünk elcseszett emberek. Akik persze nem tehetnek róla. (bár ki tudja...) Szóval lélek. (nem, ezek nem az én gondolataim, csak gondolatok. valahol lelkemnek tetszők, némi szempontból nézve.)

...és nem értem, nem értem magam. van egy részem, amely tudja, s igényli, szereti, ha klappolnak a dolgok egy elképzeléshez, ami úgy, ahogy. és mégis, csak egy kényelmes kollégiumi szobában döbben rá az ember, hogy mire vágyik a szív.

[...talán ma már ő is kevés lenne nekem. vagy nem. nem kevés, csak elvinne egy másik világba, ahol már régen sem tudtam rendesen létezni. de ez most irreleváns...]

egészen mélyen, de csak egy részemmel, és csak néha, de akkor erősen, és mondhatni kizárólagosan. talán majd megtanulom neuroanatómiából, vagy élettanból, hogy miért.

...magadnak állandó reprezentációt bennem, szerezz magadnak te-specifikus érzéseket, szerezz nekem emberi valóságot bennem, vagy meséld el, hogy mindenki hülyén működik.

senkik mindenfelé. mindenkik, de mindig csak most. a többi szétcsúszott. a többi katyvasz. semmi megrázó valóság, semmi megrázó, csak nem normálisan létező. nem ijesztő távoli jelenség, hanem észrevétlenül belémkúszott vagy lett, és van. nem tudom, mi ez már. észrevétlen nemtudommi. talán tök normális. nem tudom, mi van. régóta van nemtudommi.

Egy adagot, közepesen nagyot, megint a nyakamba. Nem zavar, nem húzom fel magam, nem izgat. Hülye nők, hülye férfiak - mondja, utálja, gyűlöli, üvöltené, ha lenne hozzá virtual-hangja. Utál. Mindenkit. Belém gyömöszölné mocskos utálatát, ha nem folyna le rólam, mint a samponos víz a csempe oldalán. Mit kezdjek vele?

Annyi - szubjektíven annyi - élet talált már így rám. Azt élve, hogy valami szar. Valami nincs meg, amitől a boldogságukat várják, kinek mi. Mit lehet mondani?

...fröcsög..

Nekünk azt tanították, hogy a kisgyerek, ha nehéz természetű, akkor duplán szívja meg. Nem elég, hogy minden eleve jobban ingerli, de pont ezért a környezete is ingerültebb lesz vele, ellenben a könnyen kezelhető gyerek több örömet ad, így sokkal több szeretettel tudnak a szülei felé fordulni, ami pedig a jó természetet erősíti benne. Hogy is mondja a Biblia? "Mert akinek van, annak még adnak; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van."

És csecsemőkorban a szülő az, aki megtörheti ezt a durva spirált, és az ellenkezőjére (jó irányba) fordíthatja át, és ahogy nő az ember, ez egyre inkább megváltozik. Felnőttként a világ a csecsemő, és mi vagyunk a felnőttek, bárkivel - bárhogyan is bánt el már addigra az élet. 

..és nincs apelláta. Hiába minden apró változás. Egy felnőtt már nem tudja abbahagyni a hányást, ha akad, aki tartsa a vödröt. Most így gondolom. Mert kezdetben a világ egy személy. Egy szülő. De ahogy kitágul a világ, magunkba kell sűríteni a változás minden reményét, mert a világ csak egy fogalom lesz úgyis a fejünkben, amit talán a kicsikor rajzolt bele. Vagy lehet, hogy a kicsit későbbi kor is. És aztán determinál. Amíg el nem kezdjük használni a szabad akaratunkat, hogy megtörjük a spirált. 

 .rendezetlenség. beszabályozott téboly. viharkócosra szárított hajak. vad semmi. űr az ürességben. gyorsan múló távlat-villanás.

miért őrültség a hentesnek, aki betáblázott ablakok mögött csak húst oszt, nap- nap után kinyitni azt az emeletit, és egy kötélen a másik háztetőre áttáncolni, ha egyszer ért hozzá, és ha nem is! miért őrültség, ha nem eshet le, mert alatta ott vannak a matracok és a háló, ha kéri, és miért őrültség kérni, és miért ne táncolhatna földszinti ablakból, miért ne láthatná az egész utca-tömeg? nem eshet akkorát, ezt az Analógia tiltja, és ezt a tiltást tilos nem betartania.

miért ne hághatnád át személyiséged pitypang-korlátait? miért kéne olyannak lenned, amilyen vagy? miért kell úgy tenni, mintha, amikor máshogy is lehetne úgy tenni, mintha, ha már épp nem is pont úgy, ahogy van, hisz' pont úgy nem lehet, és nem is szabad.

miért kell csak, hogy biztonságos és kényelmes legyen, hogy ne kelljen félni, magunkban maradni, miért nem lehet egyszerűen néha nem lenni önmagunk? miért szégyen, hogy megtörjük állandóságunk érzetét saját szívünkben, és leginkább mások szemében, miért fontos, hogy betartsuk íratlan szabályaikat, amit megalkottak ők - mi a körülhatárolhatatlan emberek.

a megdöbbentés csúnya, a megdöbbentés idegen, a megdöbbentés unalmas, a megdöbbentés ijesztő.

a megdöbbentés céltalan? exhibicionizmus, magamutogatás?

minden őrület valóban őrület? aminek a célja katarzis, felszabadulás, az tűzrevaló?

miért nem bírja az őrült az őrültet? miért akar a legnormálisabb lenni mind közül, megveti a magafajtát, gyűlöli, akit senki nem szeret. vagy önnön tébolyának kovácsa, büszke hordozója, mások kinevelője, nehéz könnyed filozófus, szangvinikus álomsuhanás.

élet. miért gondoltad, hogy kimerészkedek hozzád, amikor tudod, hogy nem vagyok képes a fejemnél többet kidugni azon a ragyogó ablakon?

 első eleme áthúzva második eleme áthúzva harmadik eleme áthúzva negyedik eleme áthúzva hát hadd foszforeszkáljon... :S :( :-/ :) :-/

 - Mit akarsz, mit tegyek? Tényleg mit szeretnél? Mosolyogjak, sírjak, szívességet kérjek, vagy segítsek? Beszéljek, hallgassak? Szervezzek, keressek, gyorsan cselekedjek? Hagyjam, hogy folyjon ez a furcsa csámpás sodrása az életnek, vagy medrét mélyítsem, fordítsam, mit tegyek? Nevessek, nevettessek, titkokat kreáljak, őrizzek, mit akarsz, mi kell még?

- Tégy, amit akarsz, létezz, ahogy tetszik, s én támogatlak ebben, amellett... hagyj békén. - dünnyögte kényszerű unottan a világ.

az emberi kapcsolatok olyan nehezen működnek! egyszerűen zavaros az egész. nem tudom, hogy hol van a hiba a gépezetben. abban, ami van, vagy az alapvető hozzáállásban?

vajon mindenkinek nehézségei vannak vele? néha másokon is látom, ritkán ilyesmiről is beszélnek. de akkor mégis, hogyan lehet, hogy az emberek fejében - vagy csak az én fejemben? - a kapcsolat működőképes fogalomnak tűnik, ha csak mások számára is..

hogyan kéne eldönteni, hogy kivel szemben mi az adekvát viselkedésforma, és honnan kéne tudni, hogy épp a másik reagál normálisan, vagy én, amikor félreértések vannak? vagy egyikünk sem? vagy nincs is normális csak átlagos, vagy sok önbizalom? természetesen ezek nyilván normális hétköznapi problémák konfliktusok, de vajon mások kapcsolat-élete is olyan látszat-létező, mint az enyém?

olyan, amiben nincs helye normális kötődésnek, nincs helye valakihez tartozásnak, közös életérzésnek, megértésnek, mert félreértések, frusztrációk, homályos motivációk hálózzák be, nem tudni, ki is a másik nekem, mire van szüksége tőlem, ha van, mit várhatok tőle, mi az, amit adekvát mondani, mi az, ami már túl sok, és van - e olyan, hogy túl kevés, és amikor a túl kevésnél egyel magasabb szint már túl soknak látszik, mi a büdös francot lehet kezdeni?

mit kell ki iránt érezni, hogyan kell kezelni, és ha mindez ennyire nehéz, és őszintétlen kell hogy legyen, ha nem akarja az ember, hogy helyette összezavaró és fájó; mi értelme az egészet úgy csinálni, hogy nekem nem jó, másoknak meg alapból szükségtelen?

where is the capital of social world? is it near to the capital of real love? I want to go there one day, I suppose...

A kisfiú odament a fa alá, és felnézett a nagy lombok közé. Igen, valahogy közé nézett, vagy inkább rá, a lombokra, de mégis közé, mert nézte azokat a szép szőlőfürtöket - lilaszőlő, tudniillik -, és kitárta a száját, és várta, hogy hátha belepottyan az a szép szőlőszem, az a szép lilaszőlőszem, és becsukta a szemét, és már szinte érezte is az ízét a szájában, és nem gondolt azzal, hogy nem is szereti a szőlőt, ha egyszer ez egy szőlőfa. Lilaszőlőfa...

------------

[az az ember egy idealista testbálványos életcsúfoló. önmagát csúfolja ki. (szerencsére mindig legalább 200 méterrel távolabb)

..és haragszom rá, mert valamit elrabol. még nem tudom, mit, de tőlem. anélkül, hogy tudna róla, anélkül, hogy ennek bármi köze lenne bármelyikünk személyéhez. még nem tudom, mit, de az biztos, hogy illúziót. érdekes dolgokra köt csomót az élet. érdekes rongyokon hervadnak hímzett virágok..] 

------------

Hogy mondjam? Minden tökéletes. Minden, ameddig festmény egy falon. Minden, ameddig felakasztható, mert van szög a falba verve, és van akasztó a képen. És pont illik rá, a francba, gyönyörű festmény, hiába bóvli. Vagy lehet, hogy egyszer majd sokat ér. Lehet, hogy már most is. Egy festmény, az én szobámba. Miért is üres még mindig, ha egyszer ilyen kép díszíti a falát? Csak mondaná már a szemembe, hogy nekem kell plüsmacit adnom a gyerekünk kezébe. De azért ő is majd játszik vele néha. Igen. Már megint mások álmát rajzolom, mert szerintem nem elég szép így nekik...

------------

Megnézzük egyszer majd együtt, hogyan dobálja arrébb a vasúti villanybakter az éjjel arra szállók lábnyomát?

    ...és talán megmutatom majd, ahogy a cipőm nyelve integet. (De lehet, hogy nem lesz rá szükség.. :)

  Most már egy kicsit megvigasztalódtam. Azaz... mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz... És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyű volna... /St. Exupéry/

Ma az álarcokon gondolkodtam. Vagyis a gondolkodtam túlzás, de eszembe jutott valami a lényegükről, aztán lehet, hogy nincs igazam. Arra jutottam, hogy a szerepeink nem álarcok, hanem arcképünk inverz másolatai. Bár lényegében a masz is ilyesmi, ránk illeszkedik, és ha levesszük inverz. de ez a hasonlat mégis nehezebben közvetíteni a lényegét, amennyiben a lényege nem az, hogy eltakar.

alá nem támaszotott gondolat, de talán az, amilyennek mutatjuk magunkat pont az ellenkezője annak, amilyenek vagyunk. Talán a flegma ember a legaggodalmaskodóbb, a kemény sebzett, a naívnak, őszintének, jónak látszó pedig hazug, és számító, manipulatív, stb. 

persze ez részben nyilvánvaló, részben pedig sokkal összetettebb, mint így leírva, de egyszer majd talán készítek ebből valami ilyen olyan félrecsorbult elméletkét. :)

Szoborrá kövesedett mozdulatlanság. Emlékmű. Szomorú esőben málló, ezerszer körüljárt, virággal mégis csak ritkán ékes zarándokhely - holdvilágban rezzenéstelen árnyék, az állandóság őre. Remény, és elkeseredés státusza.

Ezer lakattal őrizve a kertet,  hogy el ne lopják, nehogy eltűnjön, és mégis bekövetkezett a legrosszabb. Magányos talapzatán megunva időtlenségét fáradtan guggolt le, majd megvakarta fejét tagjaiban az elvesztésnél is borszatóbb változás...

A legfrissebb. Egészen új. Egészen jelentéktelen. Egészen szép masírozni lanyhatag fejjel, hogy egészen váratlan legyen. És középszerű. Vagy annál csak egy árnyalattal filmbelibb, igazán átlagosan jó.

Csak egy kis ide-oda pillantós fűízű alkohol-merengés, csak elindulni aztán az átlagnál gyorsabban fordulni át - mindig úgy tenni, mintha, hisz erről szól az élet - csak a másik oldalon van nyitva tán a sátor.!-

...futni, futni, nem tudva, mi ez a furcsa, vagy tudva inkább, ésvagy csak remegve, csak kicsit, csak majdnem sírni tőle, de nem örömtől, nem bánattól, csak az élet felbuzog, dagad, duzzad, csak szelíden - milyen ocsmány szavak arra, ami gyönyörű.

csak távolság. csak idegenség. csak félelmek. csak egy diploma vágja félbe a nem létezőt. csak apró gondolat egy fogaskerék fejben. némi érzelem, talán újszerű. vagy régi? régen elfelejtett, afféle langyosan simogató semmi.

egy teljes mértékben semmi, egy bimbozó, ínyet régóta, de csak kissé, és ritkán próbálgató bölcsességfog, nem dugva ki fejét húzódik vissza újra. Csak egy jelentéktelen fájdalom a szájban, csak röviden, csak kicsit. Pár kattintással el is dőlt a boldogtalan örömmorzsák, és habcsókremények tán fejedhető íze.

...szakadni attól, akit még időt sem adott az élet úgymond megszeretni puszta lányos kívánság helyett...

teljesen egyszerű bögrecsorbulás.

---

Korallzátony. Mondá a nagy Rita, és tényleg. És tényleg, nincs kishableány - vagy sellő vagymi. Csak korallzátony. A valóság hajókat lyuggat halóra.

---

 -. egy pajzán poén, néhány óra mással elbeszélgetés, csak némi feltörő vagányság, vagy ... vagy múlt. egyszerű, bonyolult, felkavaró, elvesző, vagy inkább hanyatlán nélkül semmivé haló valami, "valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az ami"

valami, aminek nincs neve, csak az, hogy valami, mert van neki egy csomó neve, vagy egy sem, vagy csak egy, és ezt kimondani borzongás, félelem, hazugság, és gyönyörűség, de én sem tudom, nem tudom mi ez a név, és hogyan is mondhatnám ki, ha nem azt jelenti isten.

---

madarak ülnek dróton. kettő dalolva röpköd, kettő. ezek dalolva, így vagy úgy, persze nem egymással, mert egymást nem is ismerik, és nem is azonos fajtájúak, és mégis. el nem ásható emléktárgyak őrei, nem úgy mint az egyszerű igazság, melynek neve téboly - MeGTaLáltaM! - a név, mely elhiszi, hogy élő a szép.

de maradak ülnek drótokon, és üvöltik, ne énekelj, csak énekej már! Te.. És madarak ülnek dórtokon, és madarak :( madarak... [:D - nem azért madarak! :) - a szerk., akinek ütólag vicces, hogy pont madarak, és ha valamelyik olvasónak ez mást mondana, mint amit jelent, az nem lenne jó, a többiektől sorry a közbevetésért,. :)]

de szóval el kell költözni, költözni Afrikába, és már gyakran törnek üvegpoharak..., össze amikor leejtik őket, össze, amikor nem isznak belőlük, össze.

rossz, rossz,.. roszz. de csak néha. csak sokszor, csak naponta, csak párszor. csak nem érteni, ezt a megszakadtatást, amelyet az élet internetkábeljeinek ki dugdosásával, és minden felvértezve kéne, vállvetve önmagunkkal szembenézni azzal, hogy bármikor.. bármikor, a legkevesebb rosszakarat nélkül, cska azért, mert ember a másik, na, hát, kérdezhetném depressziós legyek vagy csak csalódott és szomorú, tényleg ilyen a világ, vagy csak nekem juttatott ilyennek látni, kapni, élni azt?

tényleg ennyire gyönyörű, fordulatos, mesteri, varázslatos, áldástól buzogó, fantasztikusan elnyűtt rongydarabbal szívem köré, mint hártya, zizegve, remegve, csodálatos, gyönyörű élet! üresség...

és nincs remény, és nincs fáklya, és nincs feloldozás? nincs bosszú, nincs kegyetlenség, sem kegyelem, hogyha. de van! és nincsen irodalom. nem létezik, csak vegetál, és közben pumpálja magába, hogy éljen, élni akarja, de csak festi, vakarja, képezi, alkotja, alakítja a világot, csak tépi emberszívekbe a semmi vörösem lobogó-fortyogú izóó tündefényét.

nincs.

---

 miért elszakad? miért nem lehet az új semmi mondatom zárósora? miért cirkalmasabb boldogtalannak lenni, mint szépen hímezni ágtépő jajokat haráncsvirágokba, melyek csak akkor létezgetnek kicsit, de mikor cukrászdákban fenséges ízek duruzsolnak ízlelőbimbóidon, akkor érzed..

.. érzed, hogy sok, hogy elég, hogy régi, és nem széppé szokott, hanem idegen, hogy látható minden semmi, kivéve az, amelyik nem, de talán egyik semmi sem látható, csak érzed, mint az álmokat, a szépet, az istent?

miért.. miért szakad szét minden megálmodott, akár szép, akár elvesztett dolog, miért teprődik apró, kicsiny buborékokként lebegve ég felé a minna-én,

... gyönyörű, gyönyörű látni, ahogy apró habpelyhekként szállni fájdalommá, ha elveszett, de sellőségem emberi lábra cserélve sem könnyű emberként élni... én nem vagyok sellő, az a hugom, de neki sem könnyű, pedig rajta látszik, hogy élet, és nem Z bolygó, szóval vulkántó öbölben hegy mellett vagyok ez a kép. vagy nem

---

csak álmos kicsit, csak valamire vár, csak vár, csak. csak. és nem jön el ezernyi göndör cowboy villanás közt sem az csipkés szőke, az a várományosan édesded ki nem mondható, az az érzés, az az érdemtelen nevű minna-álom...

Az emberek nem törődnek azzal, amit megszelídítettek. Leszarnak rókát, kisherceget, rózsát...

"Tessék, itt a titkom" - mondják - "ilyen egyszerű. Én most visszamegyek a bolygómra, te megszereled a repülőgépedet, és ha néha majd felnézel az égre, és látod a csillagokat, talán.. emlékezhetsz rám..."

---

Az emberek csak próbálnak.. a lehető legjobban. Vannak a szívükben helyek, székek egy szobában, esetleg rekamier.. és mikor - kit beendegnek, néha zsúfolásig teletömik, olyankor már ablakot kell nyitni, hogy legyen levegő, és aztán szépen hazaküldik az embereket, sokszor nem is küldik, mennek ők maguktól, és üresen konganak a termek..

És az emberek néha tisztítgatják, ápolgatják ezt a helyet, és (ameddig nem teszik túl erőszakosan), sokáig maradhatnak, mások koldusok, és lopnak tőled, kárt tesznek bútoraidban, és persze vannak egyszerű ki - be járó vendégek.

---

empty... no treasures. all particularity lost. earrings, bracalets, ring and so... they're just cheap stuff, replica of something casual offering for such a high price..

extraordinary... what does extraordinary means? Who is extraordinary? for whom? and who do people want to be extraordinary for? is it important why someone is told to be that, or it's enough to be the only one for someone for some reason - no matter what's it?

why is it so important? is everyone particular? how can a totally unimportant people become a whole world for an other one? does this totally unimportant people really exist? or do they have many tresures? should everyone apperciate it if they know that these tresures exist or...

what does make a person extraordinary? our fantasy? their outstanding skills on something like music, poems, sport, anything... their very good heart, bright humor, or maybe their extra-wounded soul? or they particular just because - in the end - they can love us, and it's enough for our happiness..?

who don't? really.. everyone is the same.. yes, they are different some way, but in the end - what could distinguish them from the others? some years that you had to spend with them? you start to know them, and this way they can become something more... something not - strange, something loveable, maybe. (or something worst sometimes...) it's a stuff like roses... that one rose, which is like all the others, still... it is so different. it's like the foxes. that one fox, like all the others, but he is the only one you ever met.

reasons for love... reasons for loose. reasons for quit or leaving for something else in quiet. reasons for escape. reasons for stay. reasons for sometimes visit, or sometiimes write some letter to talk about nothing.

you like to see your past again, and want to purchuse(?) it back the place it came from. want to talk with it again to have the desire to thow it away one more time, or maybe.. you just wanted to have a look at it, and it believed you will put it again on your desk.

---

why? why to be adequate for people? why to make efforts all the time to sell them a something... a something which is you - yourself. like in the mark, you want to make them believe that it's the best, and how it's extraordinary, and you want to perchuade (?) them that it's the best choice. and then...

some of them hire you for shorter or longer time, for some trial-time (or how to say that...), and if you're not like what you were said to be, you're brought back to the mark, or if you are boring, people want to change you for some other boring stuff whuch they don't yet know, and so... they are looking for better and better, the better choice, they are enthisiastic, sometimes, but in the end.. they can accept or throw away what they bought...

people... what does they feel for each other? what does they feel, when they meet someone, when they talk to someone? how does they feel, when they have to do something in an appointment, in a party? what motivate them? why do they decide to say to each other: "I'll miss you" or "It's a pity you won't be here with us"? Do they really feel like this or just would they hear the same in similar situation? is it something ritual thing? or is it true. and if it is... what does it mean? in what mesure will you miss, in what mesure want you me? really... every person, almost every person can be replaced with an other one. people go, people come, people meet sometimes after leaving each other (and don't you think of love, it's just about friends or so...). So... are there important people for them? What does it mean for them, and what do thea feel, when someone is important for them? What? Do they feel anything at all? Or they are just full of feelings that they feel in similar situations, and they tell each other sometimes that they have feeling for them, 'cause some feeling are in connection with situations that are in connection with a people usually or temporarily? Do they really feel anything for each other? Or if they don't... why are they looking for each other? is it some need. (probably...) but... but... I don't know... How to love at all? And what should I do and feel in social situations? Who can tell? Is it normal? is it really normal? And all the other people feel the same (or don't feel), and they are lieing all the time? but they must have to enjoy that situations. that people. ok, right, it's a thing. so they don't love, they just enjoy that situations, or it's just natural to be in these situations (social kind of), looking for each other to belong to each other for some time, and it don't have to be a big friendship. But then: do the other one mean anything to me? Or if s/he doesn't... why should I tell them anything, why should i talk to them? Would it be some feed of social needs? It must be something like that... But then... Then... How could I know if someone love me or not? (As a friend, certainly..) And maybe they love me for something I don't want to be loved, 'cause I don't love that part of me, or they love me some way I don't want that particular person to love me, 'cause I want it less, or more (mainly more, but many times less, or I don't know. in this situations I should distinguish me and my proudity - maybe...) so.. and how could I know if they love me or they don't feel anything in connection with me, or they don't love me, when what they do isn't everytime shows what they feel, 'cause they express their feelings in other ways I do or I can detect, or their feelings for people may works some totally other way than mine. And maybe even they don't know what they feel, or if they feel anything at all towards me (or someone else). They just have feelings and thoughts that lead them different directions maybe in control of their will(?=akarat).

And they maybe have special feelings i don't even know or name (--> this way don't distinguish), 'cause maybe everyone have essentially different feelings from the others, or just some people are socially different being able to distinguish fewer category of people, maybe because "we" are more szélsőséges gondolkodású, and having less átmenet. Or it's just illusion. Sometimes I think people are more similar to me that I ever thought. They say it, ans i experience it, and it's intresting some way, but bad some other way, 'cause this way I'm less extraordinary, and the world is a sadder place I thought before, 'cause there is plenty of people who knows it, maybe many people. (and in the other hand... maybe I don't became smaller, just people I know know are older than those who I knew 3-4 years ago, and maybe that time I was deeper thinking than the others but for now I'm not just with smarter (maybe) people, but they "caught up with me", so they learnt what I has learnt before some years, but I don't grow now so fast than before, and maybe than they do now, or did for now. And it's the same what I feel in connection with him and him. (something about salt..?)
...or maybe I was never extraordinary, or not the way I imagined. Maybe I just don't talk enough with people, 'cause I couldn't, or I wasn't interested in them, I don't know, but I still need that illusion, even if I can't be sure, that I really was particular or not.

am I on my way on loosing something that made me different, interesting, and so, or I just don't look for newest people to find me new, or university students are too similar to me - but even those who admired me in the ancient times grew up, did they grow up or did I become smaller without noticing it? what did happened? why did his words loose their salt in my eyes? why did my words loose their salt in his eyes? did they ever had salt at all?

...and so much people, who dance away after tasting

---

...and he.. how can he just walk through on something that was so similar in us? has he never felt that community? was I just a girl in the tousands? was it really something like that? nothing more?

what is the thing that people use to choose other people from the millions? is it by chance and choosing the most adequates?

why are they so particular, so extraordinary, and it doesn't even true really, it's just luck that I had the position to know them, luck to had the position to love and gain their patient and attention for some time... and maybe it's luck to loose..

they get to know me, and they grow, I always thought he is older than him, but it's not true, i think now... or i don't know what I believed, but I didn't even thought it through. now, i didn't have the objectivity for it. and didn't have the idea to compare them. No, he isn't the smartest, the cleverst man I ever met, now it's can't be true, he isn't

I just love him... or maybe... something... something I believed him to be one day 

I don't know why, I don't know what's on in my consciousless(?) when I think / feel like this.

Most hallgat egy nélkülem is boldogan-levés. Csak kicsit várom, de nem fog megszólalni. És ez így van jól. Külön világ. Mennyi külön világ...

Néha szeretem úgy elképzelni az embereket, mint egy ilyen fém izé (talán gömbszerűség), amiből kiáll ezernyi kar és csatlakozik egy-egy inverz félgömbhöz, vagyhát, nem tudom gömbhöz - e, de valamilyen formához. igazából ez így elég kevéssé működöképes, ha minden ember ilyen, de ez a nem pontos analógia most feltételezi, hogy mindig csak egy ember szempontjából nézzük a dolgokat. szóval nem egészen tudom még átérezni, de valami olyasmi van, hogy az az inverz izé, az épp az, amit az emberek látnak belőlem. ez mindenkinél más ép más. és néha annyira jó lenne tudatosítani, hogy ha valami negatívat reagálnak rám, azt nem rám teszik, csak valamire, ami átment az ő szűrőjükön, meg az adott helyzet szűrőjén, egy torz kép, ki - mit lát belőlem - belém, rossz véleményük is csak a saját maguk alkotta képről lehet, persze az, hogy ez milyen, rajtam is múlik, de ez megkönnyíthetné azt, hogy kevésbé érdekeljen mások véleménye.

Viszont mindennek van másik oldala is. Mit szeret, aki engem szeret? Egy képet, valamit, ami átment az ő szűrőjén? Senki sem tud hát engem szeretni? És én tudok - e másokat? A róluk alkotott képem annyira hozzánőtt már legtöbbjükhöz, hogy velük kapcsolatban a szereteten el sem gondolkodok... Fontos - e, hogy kit szeretek?

Néha ijesztő belegondolni, hogy mások mennyire másképp láthatnak engem, mint én saját magamat. És furcsa, hogy talán akkor szeretnek épp, mikor én nem érzem azt a szeretjük-egymást érzést, és lehet, hogy amikor én lebegek a boldog egyesülés legteljesebb magasságain, ők akkor gondolnak furcsa árnyakat.

És ez a rendszer mégis működik, az illúziók valóságos érzéseket, tetteket, gondolatokat szülnek, és észre sem vesszük mennyit tévedünk, és mindez így alkot kohéziót, összeáll egésszé, és a rendszerhiba valójában nem rendszerhiba, hanem a rendszer egészséges működése, ami talán elfedve van, vagy csak az idealisták néznek furán, mikor végre megfogalmazzák maguknak.

És, hogy hogyan érzünk, miután mindez (újra) tudatosul? Talán hasonlóan, mint addig. A világ nem fordul 3-at a tengelye körül, vagy legalábbis nem emiatt. A világ forog. Milyen meglepő.. (néha az!) És úgy érzünk teszünk, ahogy megszoktuk. Mintha éreznénk a másikat, mintha tudnánk mit érez, és bár sokszor mindez egy csomó ki nem derült félreértésen alapul valahogy, valami különös rendező erő, törvény, ki tudja mi teszi, de minden gördül, működik tovább, összeáll valamivé...

..amit megnevezhetünk, kimondhatunk, amit átérezhetünk, amiről gondolkodhatunk közös nyelven másokkal, félreértve mindent, és mégis mindent tudva, ami fontos, valahogy mindig felkelve másnap (amíg lehet), és milyen fantasztikus, hogy mindig tanulva, mindig finomítva a gépezetet, mindig újabb ósdi kacatra lelve, amit már mások is ezerszer megtaláltak talán, vagy épp keresnek, de mindig meglepődve, és mindig unva, (vagy legalábbis felváltva unva és rácsodálkozva, vagy csak épp benne tengve lengve...)

.. legyen szép, ez az élet, mert a szép, az valami érzés, olyan, hogy tavaszodik, és szép lesz az ősz meg a tél is, ajándékot rejtsen a végtelen, mert az álmok hazudnak, de a szép, az szép marad. és elnyerni gyöyörűség, bármikor kínálja az élet.

Hol vannak az emberek?

Biztos egy csomóan vannak, és biztos nagyon rendes, jóravaló mind a maga emberi keretei között.. Biztos igazuk van, vagy ha nincs igazuk, akkor mentségük, amikor úgy viselkednek, ahogy teszik. Nem úgy, mint a filmeken, vagy a gettókban, sokkal kifinomultabb módokon nem veszik észre a másik embert, egyszerűen csak elvannak, és leszarnak mindenki mást magukon kívül, vagy nem mindenki mást, de a szeretet, az egy elég tág fogalom, és mindenki annyira egyedien értelmezi.

És nem tudom, hogy hogy lenne helyes, hogyan kellene az embereknek egymáshoz viszonyulniuk, és akárhogy is, biztos, hogy én sem úgy teszem, nem szeretem az embereket, hanem leszarom őket, de ez őket nem zavarja, engem viszont zavar az, hogy csak élnek, mondják a magukét, megvannak a maguk sérelmei, és a kis körük, akikkel emberségesen tudnak - némiképp - viselkedni,

azért, hogy az az érzés, amiről addig,
hadd áradjon szét, most a szobában...

de ez persze nehéz. Nehéz az, hogy hogyan kéne kezelni másokat. És van, hogy az ember túl érzékeny. A hugom "lovagja" is bosszant, egyre inkább. Nekem mindegy, hogy régebben játszotta meg, hogy kedvel (némiképp), vagy ez most változott, hogy Rita nem tudja elviselni, hogy beszélgetünk vele, és ezért inkább csípősen hűvösre vette az "öcsike" is a figurát, annyira nem zavarna, ha nem kéne őket elviselnem a családi ebédeken együtt, de ez így elég rossz.

Olyan, mint egy spirál, ők problémáznak, mikor melyikük, ettől persze én is máshogy viselkedek, csípősen, vagy kiborulósan, és akkor máris van miért utálni - vagy ha nem is utálni hallgatólagosan felváltva leszarni, vagy közös ellenségként tekinteni rám. Frankó. És tudom, hogy én is sáros vagyok, de az embereknek sem kéne elviselhetetlennek lenni - ennek ellenére.

Én nem tudom, hogy működnek a bunkók, vagy azok, akiknek minden szava támadás, és rosszat feltételeznek mindenkiről, de azzal, hogy negatívan reagálunk rájuk egyfelől beigazolódni látszik a rossz képük a világról, másfelől csak még jobban felingereljük (s talán elkeserítjük) őket.

Persze azt mondják, hogy az agresszor alá nem szabad adni a lovat. Nem tudom, de a szeretet az szerintem kívül esik ezen a dimenzión, se nem védekezés, se nem támadás, hanem egy ahrmadik, helyes reakció.

Kár, hogy az emberek ehelyett inkább leszarják egymást, vagy bántják. És senki nem mondta, hogy én jobb vagyok, de az nagyon megy, hogy mindenféle dologgal lássák el az embert, az, hogy egy kicsit kedvesek is legyenek, az már luxus.

Ennyi.

You were rigth, you were right, you were right. Anyway... egyre jobban hasonlítok ahhoz, akit utáltam benned, és innentől kezdve már nem is zavarnak ezek a dolgok. A különbségek (akár bűnök esetén is) elválasztanak. Most fogakkal álmodom, mint régen, de most olyankor, mikor ébren vagyok, és ébren nem hullanak ki, mint régen az álmomban sokszor. És tetszik ez a box, ezért ebbe írok, mintha egy quotation lenne, és a **** nem tetszik, de a **** egész jó, már ha nem magyarul mondja az ember, vagy csak jól esik, na ez van. Vagy csak az előbbi durvábbnak hat. Nem tudom.

Mi lesz, ha egyszer valami egészen furán, szomorúan, unottan, néha-szép, elszakad, és megöli a távlatokat, amik amúgy is csak néha sejlenek fel. Ha világoknak kell összeomlani, megint, vagy ki tudja hanyadszor igazán - de nincs igazán, de különböző mértékben, és már sokszor történt meg majdnem. De mi lesz, ha ez is leesik, mint a lesz még az, mire lett, mi van, ha egyszer majd nem tudom felvenni, és valami egészen más lesz, valami csak emlékekben visszahozható. Vagy (később) visszatérő, de olyankor már mégis más. Mert ami leesik az összetörik. Összetörhet - e egy komplett élet? Vagy mindig lehet gurítani a gombolyagon még egyet tovább? Tudom, hogy nem...

Hát merre van az arra? És mit kell tennem? Kell - e, vagy csak egyszerűbb feltenni olyan kérdéseket, amikre nem remélek konkrét választ?

és ott álltál az egyik este,
én meg az ajtót sarkig kitártam,
azért, hogy az az érzés, amire addig,
hadd áradjon szét, ott a szobában

Néha eszembe jut az Amélie-ből az a gondolat, az a falra vetett, amit a meg nem értett költő költött ki: "Ha nem lennél, érzéseim csak régmúlt érzések árnyképei volnának". Igazi szemkendőző gondolat ez most, az enyémek néha csak árnyképek, vagy sokszor, vagy legalább is szeretném az árnyképeket, és elő is lehet könnyen generálni őket, mikor épp nem maguktól - de ezért jó szemkendőző gondolat, mert most nem erről van szó.

1. Tagadás

2. Elkeseredés, Félelem

3. Harag

4. Beletörődés(?)

Lehet, hogy rosszul emlékszem. De most nincs kedvem megkeresni azt az újságot, (amiben amúgy sem biztos, hogy pont ez, pont így van.) és múltkor azon gondolkodtam, hogy maradhat ki a 3. De nem maradhat ki.

Néha, ilyen vagy olyan okból, úgy tűnik, ott kell hagyni mindent. Vagy legalábbis valamit mindenképp. Ez egy rituálé. Szüksége van az embernek rituálékra, vagyis a különböző korszakok közti rituális átmenetre - azt tanultuk valláspszichóból -, és ez nem csak a vallásos dolgokra lehet igaz, ez visszamenőleg is így van. Akár csak akkor, néha abbahagyom az antialkoholizmust, máskor lakhelyet váltok, vagy iskolát, persze mindezt más okokból is meg kell tenni néha. De valamiért könnyebb úgy bármit elengedni, ha több minden változik. Mindegy, hogy az emberen kívüli, vagy belüli nagyonfontos dologról van szó. Csak egy új korszakkal lehet elviselni talán.

Hatalmas forgószélben egyedül szakad a fa. Ketten szakadni fáj.

Yes, I meant...

Az őszinteségről akartam. Tócus blogja kapcsán döntésképtelenségre jutottam egy kérdésben, ami annyira sokrétű, hogy csak első pillantásra tűnik mindig egyértelműnek - hol az egyik, hol a másik oldalon.Oh, I never meant to cause you trouble, oh, i never meant to deal you wrong..No trouble. No need to feel any kind of.. anything in connection with this. "No need to feel the pain" I wanted to lock him. But I didn't. He had the keys. Or rather. He knew he could get everytime he wanted them. And I gave in the and - not having any other chances in that situation.

gyönyörű ez a dal. pedig annyira nem is. too-late chindhood - kind of

How can so.. so much unfortunate a dream. I want those lies - sometimes. I like hearing them. I like believing. I like dreaming. Like a girl, a girl of 15 years or some more. I liked the voice my grandma telling me those words. I liked hearing them! I needed them. I needed...

Why is reality so far away from dreams? from illusions? Why can't I just throw away these never-existed poems from my inner soul? Why don't I want to throw away them? 'Cause I could... I suppose..

No I never meant you deal you harm

 Knowing, that feelings are just like drops of a rainy autumn on a leafe. Beautiful. Bit of pain. Bit of love. Bit of hope. Bit of desire and joy of expression. Bit of ruins of a dream, like a photograph. Nice. Kind. Mine. Beautiful.

...anyway. Not really mine. Or minde, somehow. But not in his reality. It' just a picture. A picture of something, something strange, and disunderstandable, and sometimes empty. Something sad, and not enough sad. Not sad in its virgin way, it should have been. I couldn't live throgh the dream.

The dream started just after it ended up after so much years. Why? There was a dream, making love with reality. A dream, which was aching, but real. A dream, whinch was full of deprivation, hopelessly, but always with some hope, some blink of eyes, some words from the one or from someone else inconnection with... And full of little or bigger other loves, other pains, other needs and other dreams, but it was whole. And it has to break into pieces before, and I couldn't catch it, because it was out of may control.

It was judged to be lost, and I knew it... I knew. I knew, 'cause I saw, I felt, I knew...

I knew, before he started to really hope, really wait, really fight, really want, really love. I couln't do anything like fear. Sometimes hope, keeping away facts. Just one more minute, one more hour, one more day, one more week with him.

Knowing it doesn't lead anywhere. Knowing it's NOT real. Anyway. The most perfect person to call illusion. Or a perfect illusion, that became so strong, that it can't be destroyed? Or it's only just an illusion, too. And I could do. Just a strong feeling, which I don't have to pay attention. It's not addiction. It's a too strong feeling of old, half-lied memories and desires, and lies (to make it more beautiful and extraordinary), and it's about someone really great, but just for me, and just 'cause I did it and him so giant. For self-estimate. For perfectness.  For proudity. Partly match, partly made to match, partly form me (mayself) to match. And it's just my side.

I was so foul.. I did so much stuped things. But it wasn't the biggest problem. It was just a little part. Consequences. It wasn't the cause. Symptoms.. symptoms..symptoms... Why only me could see it?

Problems in the deep. Problems, that can't be solved. But your roots are still inside me. If I step through, I could accept to loose a dream. One of the biggest I ever had. A feeling to feel, a special desire for someone great (and lied much more greater) mixed pu with pain of loss, of considered(?) not being enough, or rather not being adequate..

nem ehetem, amit legjobban szeretek, mert allergiás vagyok rá <--> roppant finom a Raffaelló bevonata, de nem bírom a mandulát
..and this feeling, this film kind of, this can't be whole with meeting or something like this, cause this type of love, this type of perfectness for ever  d o e s n' t  exist.

no. there is no web for me. or even if it exist. no matter if it does.