ehhez nincs jogod. nincs jogod boldogtalannak lenni. nincs jogod nem megtalálni. érted?!

gyöngysort fűzök az álmaidból,
hogy az én nyakamban sírjanak...

:) önző vagyok. még mindig. mérsékelten lehangoló lenne, ha nem lennék amúgy is mérsékelten feldobott. :)

...a változástól!

én azt hiszem, nem csak félek, egyszerűen képtelen vagyok rá. nem veszíthetem el. mert az álmok kellenek. és nincs új álom. bálvány?

szereted-e tényleg, akit visszamennél, és másmilyenné rajzolnál az életedből? Persze nem tenném meg, mert az éveket változtatna egészen mássá, és az nyilván nem lenne jó. A probléma az, hogy még most is átrajzolhatom, ha nem is pont úgy, ahogy a filmeken szokott.. de ezzel saját magamat is elveszíteném bizonyos szemszögből.

mission impossible? képes lennék rá? vagy az én keresztem egy csüggedt árny, akit eldobott saját valóság-mása, és nem szerez magának új ruházatot. egyszerűen képtelen lenne, túl személyre szabott módon szabtam el...

de nem, nem lehet kereszt. inkább tévedés.
mi marad nekem, ha kitörlöm végleg?
ezt kell megkeresnem.
talán nem más ez, mint egy túl erős asszociáció...:)
(még ha ez nem is mentség
objektíven semmire...)

 csak elfog egy furcsa,

és bukfencet kacagok,

véletlen lettem késő utánzatod.

:)

"múlt nélkül" van jövő? 

másfelől közelítve: "jövő nélkül" létezhet - e a múlt igazán??

avagy: általános élet-értelmezési vonalak nélkül az egyiknek sincs értelme.

ez esetben talán az értelmezés hiánya, és a jelen az egyetlen támpont. minden egyéb már  kapcsolat lenne, ha más nem önmagammal legalább.

 ] [ ][ ] [ ][ ] [ ][ ] [ ][ ] [ ][ ] [ ][ ] [

..az ember oszlopokat rajzol, és te négyzeteket látsz.?

           tényleg fontos lenne most már tudni (?), hogy akkor is tévedtem - e? és a kívülállás, az idegenség, a távolság ellenére értettem - e, legalább akkor, azt az embert legalább.?

vagy tényleg csak karcolgattam valami furcsa felszínt, s ez lényegében belőlem fakadt. azt hiszem, igen. de kiderült volna, nem? kiderült?

                        utólag érteni meg. mint egy evolúciójában lemaradt csimpánz, vagy orángután. és talán utólag sem tartósan, és mégsem igazán. 

mak-mak.

- Ne állj az utamba!
- Nem szándékozom..

 múlt...

kihat. rossz érzést okoz. az emléke, és a következménye. semmi rágódás, csak a jelen valósága. egy állapot, amihez a múlt vezetett. és leszámolsz azzal a sok rosszal, ami már a múltban is akadályozott, már ott is elrontott dolgokat, érvényét veszti ez a múlt-hatás.olyan vagy megint. tiszta és szabad. megint az, és megint az "övé". és kicsit sem kevésbé más utak felé determinált. és vele maradnál megint, és.

                                                        ...hogyan is mondhatnék le az egyetlen hídról, ami hozzám, az azelőtti énhozzám vezet? akiről egyesek azt mondhatnák, hogy óember,és aki - valljuk be -, sosem volt más, mint frusztrált és boldogtalan. aki egy időre aztán megtalálta Istent és önmagát, és mindkettőt túl gyorsan veszítette el. akinek halvány utóképébe szerettek csak bele a régi álmai. szép sorban megadattak, de mégis... egyiktől sem lett végül boldogabb.

..és a mostani opciók mindegyike.. olyan... (rövid vagy hosszútávon) ijesztő, fenyegető, negatív érzésekkel asszociálódó távlatok.

 my consciousness would scar even me if I had the courage to think it over or rather feel through what it really means if it does anythink at all.

 még nem tudom, minek nevezzem. úgy értem, mihez hasonlítsam. de azt hiszem, mindig van egy világ, ami létezik. egy világ, ami minden változásával állandó tud lenni. és ez a világ bezárkózhat egy fura kis dobozba is, és azt hiheti, hogy ott lakik. pedig egyedül kívüle létezik bármi, nincs avatár 2010-ben, és nekem is tudnom kell, hogy nem ott benn lakok, hanem valóban létezem. csak ennek tudatában kellene tennem bármit is.

hogy létezzen a világ, és ne törjön képekké s csodálkozássá a határtalan valóság szobra..

                                     igen,    megkeresem talán, a valóságot, a szubjektív létezőt

igen, megőrülök érted, benne vagy minden dalban és csalódásban, és az egész világ fájdalmában és szépségében ott loboghatsz, ha úgy kívánom, de szeretni... azt nem tudnálak... már régen sem ment soha... :[

________________________________________________________________________

batyuba rakta a megcsócsált, mócsingossá rágott múltat, batyuba rakta, és kidobta, csak úgy szabályosan, a szemeteskukába. tessék már nem kell. én meg még egy darabig megtartottam, nézegettem, rágcsálgattam, és aztán batyuba raktam én is, és kidobtam, csak úgy szépen, szabályosan a kukába.

... sosem tudtam nem belőled szipolyozni hangtalanul identitást magamnak ...

________________________________________________________________________

ezt az álmot nem akarom eltemetni!

________________________________________________________________________

a te istened mindig szebb volt az enyémnél, úgy is, hogy látszólag kevésbé létezett...

 a közösség egy tökéletesen pótolható vagy inkább pótolni szükségtelen darabkájaként; engem alkotó, nélkülem egész

enyém, teljesen. otthonom. mely bármikor különös, távoli érzéssé idegeníthető. kapcsolatok nélküli, illuzórikus hozzátartozás, melyet mégis hozzám köt a jelenlét, a részvétel, és a kapcsolat.

megélve létező, magát enyémmé forrott, kikerülhetetlen, rutin, irány, ismerés; mégis... egy tökéletesen nélkülözhető, érzelmi űrt hagyó, de mégsem nekem való..

teljesen részeként, teljesen kívüle..

milyen nevet adjak neki, hogy valami lehessen bennem, furcsa, tétova félszavak tengerében..?

                                                      ...s kell - e név, vagy csak meneküljek el, mint mindenhonnan, ahol nem elég jó, ahol nekem kell álmok helyett valóság mellett dönteni?

 ezt el kell mondanom, mert igen szép, mert tényleg. szép. nem csak ez. de most ezt kell elmondanom, csak pár sor:

(

milyen érvényes
lett arcom: két tenyered
zárójelében!)

egyébként FoĐor Ákos alkotása.
 

 never existed never existed never existed never existed never existed never existed never existed never exsited never existed never existed never existed never existed never existed never existed never existed never existed never existed never existed never existed never existed never existed

majd mondd el, milyen voltam a fejedben? hogyan lehetnék olyan újra? és miért nem voltam boldog akkor, miért nem szerettelek, mikor lehetett volna?

(ahogy most is csak percek-suhanás a te...)

 need and press

nincs apelláta. a hazugság, mint a hagyma. így kell mindenféle rétegeket pakolnom magam köré, majd mostantól.

belegondolhatnék: talán vannak már most is. vannak stratégiák, de egészen másfélék kellenek. nem az a lényeg, hogy hogy érint, nem az a lényeg, hogy ki az erős. az számít, hogy minden jó. nem mondhatom azt, hogy gyenge a minőség ebben az étteremben, de legalább olcsó. azt se mondhatom, hogy azért járok ide, mert hangulatosak az asztalok - ami igaz, de úgy érezném, hogy becsapom magam.

hazudni nyilvánvaló dolgokat kell. ha enni akarsz, és hogy kedvesen nézzenek rád a pincérek, és nincs sok pénzed, akkor sétálj be mosolyogva, ülj le egy valóban hangualtos asztalhoz, és közöld az első adandó alkalommal, mennyire szereted is ezt a helyet, tudniillik, a kedvenc éttermedről van szó, anyway...

                                                       de akarva hazudni mindig teher, őszinte nem        lehet az ember, mert akkor.. nem tudom. őszintén és tisztán élni nem lehet. ki kell            használni másokat, mert egyébként is   kihasználjuk őket, de így legalább nem adunk        ennek más - talán jogos - neveket, hanem hazudni kell, mert csak abból értenek, de el lehet  - e cipelni ekkora terhet? nem. mert nem tudok úgy lenni, hogy hazudok valakinek, mindig is zavart, akárkit becsapni, mást mutatni, mint ami van, nem is feltétlenül tényekről hazudni, nem is feltétlenül arról hazudni, hogy milyen vagyok - mindez még elmehet valameddig, de arról hazudni, amit róluk gondolok vagy irántuk érzek, ez a legrosszabb, mégpedig nem az, amikor negatívabbat hazudsz, mert az önvédelem, de pozitívabbat hazudni - és ezt kell mindenkinek, nem mondhatod a szemükbe, hogy annak ellenére kelletek olykor, hogy annyiszor gáznak tartalak titeket, vagy csak egyszerűen idegeneknek, vagy haragszom, de az ritka, és gáz dolgaitok vannak, és zavar az a sok gonosz dolog, ami majdnem mindenkivel kapcsolatban a fejemben, de kellenek persze, mert az én gondolataim, és az emberek is; olyankor nem zavar, hogy emberek vagytok, mikor én vagyok gáz, vagyis én vagyok önmagam. vagy inkább... nem tudom... nem tudom mikor mik vannak, de vannak helyzetek, amikben még én is elvagyok.

                                                        de ez irreleváns és egyébként is. jó éjszakát!

   én

               (én                                          én                                                                                     

                                  én  én                                           én       
                                                 én                                                         én
                                                                      én     

                             én                                                                       

                                                         én                                            én

        én                                én       

                        én                            én             én            

                   én                                                                                           én

    én                                          én                                                                                                                                                                                  én)

                                                             de még nem ez se szép eléggé :)) de kell. :)

 ..és az a benyomásod, hogy semmi sincs épp neked, üres az egész, és semmilyen, és tartod a markod, és néha pottyan is bele több, vagy kevesebb, és aztán néha megtelik, és te ijedten szórod szét, mert félsz, hogy nem fog majd több beleférni, és közben várod is még a más dolgokat, üres marokkal járni, tartani, persze néha épp már csak egy kicsi hiányozna, és most mégis üres, most borítottam ki pár óra reménytelen reménykedésért -miben? ki tudja, talán valamiben, ami nem is létezik...

és minden annyira sok elviselni teljesen, elbírni, mert betölt és nem lehet más dolgok mellé szorítani, kicsit meg semmit nem lehet szeretni, hát választanod kell otthont, választanod kell életet, választanod kell, hogy olyannal legyél teli, ami talán hosszú távon tartható - annyi minden lehetne, de nem lehet őket csinálni kicsit... csak egy élet van, limitált hely benne a személyeknek, és limitált hely az életeknek, egy fő élet, és egy mellék élet, esetleg néhány szabadon választott élet, de több minorral, és több főszakkal nem lehet élni. én legalábbis, azt hiszem, most nem tudok...

---

Az. Lett még az. Tibi megmondta előre. Lett. És elveszett. Mert nem volt igazán.

---

Where is the life? Nem tudom már hol lakok... (fel kéne építenem magam..) úgy lennék, és a saját magam, nem alighogy létezővé távolodott mások függvénye. origó, legalább a saját koordináta rendszeremben, egy hatalmas gömb ingó kis elemeként talán. egy gömbnek, melynek nincs kiterjedése, esetleg.

           . ...a világ. létezik. azt hiszem. és fogalmam sincs ez most hogyan jutott eszembe            és miért.  

 Átvágva a benzinkút piros lámpáján őrült ötlet jutott eszembe, mentem az Aldiba, és a Pest felé várók buszmegállójában két szőke, és egy barna lány ültek nézve, lesve a buszukat, s én meg pont arról jöttem, hát felém néztek, és nekem őrült ötlet vegyült ütemes lépteim monoton hangtalanságába, mi lenne;

mi lenne, ha megállnék mellettük, és kinyílna rajtam oldalt az ajtó, és ők belém szálnának, aztán szépen elindurulnék, hogy aztán mássá alakuljak, mint egy változó..

mi lenne?

francba, ennyi ember,
mekkora szívben fér el,
mennyi hely kell nekik,
hogyha bármikor kiszállhatnak,

mert senki nem törődik velük,
csak néha a polcra teszi
őket kitömködve, s ők néha
hirtelen onnan leszólva
ejtik rémületbe,

reménykedve, elbotolva,
szeretni kéne, hogy volna

 

 a nagyapám bordós-vörös (kék)négyzetrácsos ingében, az én egyetemen, azzal a jellegzetes félmosoly-fintorral, egy általa roppant jófejnek vélt btk-s lánnyal egy közös utazást tervezgetve, ha nem maradok ott, csak köszönne várva, h menjek, de aztán a félmosoly, pár szó, hogy igen, most Csabán valami MA-val kapcsolatos ügyben, és ő megy, oda, ahol álmomban a könyves pult helyett nyílt ajtó; na de mit keresett a nagyapám ingében mégis? :)

 Elküldte a csajszit a tengerre. Ott sok a koktél, sok a pasi is, sok minden van. Fűszoknya, italozás, és mindeféle, ami eltart hajnalig, és másnap mosolyogva sétálhatsz tovább, a következő, végeérhetetlen kaland elé örök-elégedett, mosolygós filmeken.

Elküldte.

Aztán fogta, és összecsomagolta egy bőröndbe a morcit is, minden cuccával együtt, azt mondta, hülye vagy, máshol legyél hülye, nekem elegem van belőled, nem értem, miről hablatyolsz itt össze, nem értem, menj csak, jó dolgod lesz, morci lehetsz, ahogy csak akarsz és soha! soha nem fogok érte szólni, hogy az vagy, csak menj már, menj már innen el.

elküldte aztán a jegyzőt, felmondott neki, egyszerűen, nem kell többé vezetni a család könyvelését, ennyi, menjen, kap végkielégítést, meg minden, de ennyi volt, keressen más helyet, ajánlást is adunk, persze, a jó modor fontos.

...egyedül kuporgott a kicsi, egyedül egy sarokba, a csajszi nem táncolt neki, a morci nem piszkálta, verte, és nyomta a el, a jegyző pedig nem nyűgözte le többé fantasztikus számításainak őserdeivel. egyedül kuporgott, és nem értette - apu, hol vagy? kérdezte, és nem értette.. Apu! Merre vagy? Vigyázz rám - kérte, aztán kisétált a kicsi, az előszobába először és ott ült pár órát, napot, és várt, hogy jöjjön az apja, és sírt, és aztán kiment a bejárati ajtóhoz, aprócska szemei egy cetlire tévedtek, melyet képtelen volt elolvasni még, hiába tanítgatta, képezgette oly lankadatlan gőggel és hévvel a jó jegyző; ő csak nézte a jelentés nélküli apró rajzocskákból álló egyenes sorokat, melyeket apja firkált a nőnek egy sárga tapadóspapírra:

"Elmentem. Nem jöttél. A ház a tied, töltsd meg majd élettel, ha tetszik,
én elmentem, mert nem jöttél, hát elrendeztem helyetted is, míg távol vagy,
a ház üres, nem hagytam itt senkit..."

:(

 ...semmi csend. semmi higgadt ordítás, hogy mégis, hogy magyarázatot, de gyorsan, semmi felelősségrevonás, semmi, csak egy szó, talán minden mögöttes érzelem, és jelentősség nélkül, talán csak amolyan félig-meddig fontos szó, hogy ő is lezárja; - mint a mondatot a pontok

a legtökéletesebb szó, vagy inkább a legtökéletesebb búcsú, a legszebb vég, és most már én is, egy kicsit... igazából már utána nemsokkal is; lassan fogalmazódott meg bennem a válasz már előre, arra az egy szóra, amelynek talán sem színe, sem jelentőssége, talán néhány remény és vágy zárulta csupán - és bennem valami bimbozó szimpátia, és visszaemlékezve néhány egészen szép pillanatra, amit ketten - lassan fogalmazódott meg bennem előre a válasz, mint egy távoli, önszántamból félretett - nem csak múltnak hívni, de átélni is szép - érzés, hogy jó volt, némiképp, és lehetett volna még párszor az, és, hogy megint egy ember, akit magamtól döntök úgy, hogy átradírozom fél-valóságosból implicit verssorokká, és igen.. egy kissé, minden szép reményem, és kedves villanások tükrében, és a hiúság vagy inkább becsvágy is, és a kedvesség, és a mosolyok, és a közös lelki valami, szűkmarkú kavarodás, sörös - körös - örömös - együtt - de mégis az a pár perc, amit óráknak is csúfolhatnék az életemből..

szóval igen, egy kicsit sajnálom én is,

                                                                                   [  de most ez így van jól  ]

 tudnod kell, hogy nem hozzád megyek, tudnod kell.. talán fájni fog, vagy legalábbis furcsa lesz. mindegy, hogy ott leszel-e, vagy most is, most is csak olyankor, mikor bennem éppen máshol, más idő dobog..

  ...

ne legyél bennem olyan, mint az üres szócséplésekkel tömött könyvek, mint a semmitmondó tanórák, mint az alig termő, felesleges elméletek; ne legyél bennem kiábrándulás! Miért nem érzem, ahogy akkor fájni fog majd, mikor ismét egy helyen nem leszünk azok?

    ..azok a pár percig talán megálmodottak. akit, kérlek becsüld meg, hogy elveszítettünk. de hát megteszed. álmodd azt az élhető, rendszerű valóságot belé, amit én is álmodok mellette neked.. . 

                                          ne legyél ilyen nagyon sótalan, mint most. akár a fehér...

                                                           az összes szín tökéletes (tökéletes!) hiánya
vagyis megléte. de a lényegen nem változtató legelveszíthetetlenebb, ha épp el nem veszik.

 tök jó. ma a nap arról szól - bár már a tegnap is, és magának a referátumomnak az összeállítása, hogy minden összejön, illetve ami tervezést, időbeosztást igényel, anélkül, hogy bármit is tennék ezért.

és ez jó. ott vagyok, ahol lennem kell, akkor, amikor lennem kell, és eszembe jut, aminek eszembe kell, hogy megcsinálhassam, amit meg kell, és komolyabb tervezgetés, és aggódás nélkül sikerül, aminek sikerülnie kell, igen, pont annyi idős az előadás, amilyen hosszúnak lennie kell, az előtte levőé pont annyival rövidebb, hogy a tanár közbeszólásaival együtt is, pont annyi időm maradjon, ami épp optimális, és minden klappol, és eszembe jut minden, amit nem jó, ha elfelejtek, és oda tévedek, ahova elvileg mennem kell, de magamtól eszembe nem jutott volna, és úgy, hogy még pont van időm - nem, nem vagyok boldog, csak érzem, hogy ez a szál, most tökéletesen működik, nem, nem vagyok boldogtalan sem, de minden megy, aminek mennie kell, úgy, ahogy mennie kell - tán én vagyok csak ily szerencsés véletlen haszonélvezője?

minden, talán a tervező kezében? és ami rossz, azt én csinálom - talán, vagy nem tudom, és érzések csak, amik elrontják, de ezt eddig is tudtam, és egyébként sem olyan nagyon, legfeljebb néha bántok másokat, és vádlok bárkit, amikor én vagyok olyankor bűnösebb, és úgysem azért vádlom az embereket, amit tettek, magamban másért vagyok mérges, tőlük független, bár velük kapcsolatos dolgokért.

..de nem nagyon vagyok mérges, de nem vagyok nagyon boldogtalan, de el kell szakadni a nem jó, csak bevonzó - aktuális helyzetben - rossz(abb) megoldástól, ami talán csak azért rosszabb objektív és kellemsség szempontjából is, mert pont az eltávolodás ténye nincs meg. hát megteszi az ember, ha nem nehéz, és úgy cselekszik, ahogy ha saját magát (vagy mondjuk inkább így, hogy szokásait, ahogy mindig cselekszik valami belső késztetés folytán, bár talán nem is jó neki a helyzet, csak érzelmileg! vár tőle valamit) követi sosem cselekedne, és talán nem is az a baj, amiről végre sikerül (nem nehezen) lemondani, hanem a lemondásról való képtelenség - és jó, ha ez alapján sikerül megtörni az "átkot".

persze az is fontos, amit választ, és amiről lemond az ember, de ki tudja melyik helyzetben van relevanciája, és melyikben számít csak maga a folyamat, de persze különböző erősséggel megkötöző és különböző minőségű (jó v rossz) vágyak közt is különbséget kell tenni, még ha nagyon kategorizálni akarunk akkor is.

...de hát van rossz vágy? vagy csak vágyak vannak, melyek akkor rosszak, ha túl erősen megkötöznek, vagy ha olyan dologra irányulnak, amit - valamiért - nem szabad...

de a lényeg, hogy van kiút, és van segítség is talán, és szabad azt mondanom, h tök jó lett, azt hiszem, és talán kicsit büszke is lehetek magamra, lehetek boldog azért, hogy _nekem_ sikerült, hogy _velem_ történt meg. ugye? 

..

:)

kiszáradt, korhadt,
másnak tán élő,
messze idegenült,
nemközönyös szürke,
inkább mint egy robot-lélek
az embernek, vagy egy 
emberlélek a robotnak,
vagy marslakó..

olyan, akiről
még annyira sem
tudod már, mint
régen, valami 
új világot teremtett
most kívüled, egy
tényleg létezőtől távolit.

vagy az is csak tévedés volt, és sosem jól emlékezek, és képtelen vagyok bárkit is megérteni...
 

 néha jön ez az érzés. ez a teljesen lelankasztó. amikor nincs más, semmit tenni nem szabad, csak érezni, esetleg játszani, de semmi erőfeszítőt, semmit, ami nehéz, és a könnyebben megoldhatók közül is csak amit nagyon nagyon muszáj. ilyenkor nincs kitartás, nincs akaraterő, csak egy érzés, nem egyértelműen rossz, vagy inkább az, de pozitív színezettel, mikor csak várod, hogy megtörténjen a világ, és addig meg elfoglalkozgatsz valamivel.

naponta, igencsak meglátogat, ilyenkor nem lehet belekezdeni semmi tanulásba, van a jobb fajta, amikor csak netezgetni, zenét hallgtani, és érezni kell, és van a rosszabb, amikor épp tudatosul, hogy az emberek fényévmilliókra vannak, és ez később sem lesz másképp, és ilyenkor is lehet persze zenét hallgatni, ha épp lehet, és várni, hogy este legyen, és másnap, és végre összecsapd, ami feladat, vagy bújj ki alóla, és sétálj tovább mondván: "majd legközelebb.."

ilyenkor szörnyű teher a felelősség. ilyenkor, van ez az érzés...