...semmi csend. semmi higgadt ordítás, hogy mégis, hogy magyarázatot, de gyorsan, semmi felelősségrevonás, semmi, csak egy szó, talán minden mögöttes érzelem, és jelentősség nélkül, talán csak amolyan félig-meddig fontos szó, hogy ő is lezárja; - mint a mondatot a pontok
a legtökéletesebb szó, vagy inkább a legtökéletesebb búcsú, a legszebb vég, és most már én is, egy kicsit... igazából már utána nemsokkal is; lassan fogalmazódott meg bennem a válasz már előre, arra az egy szóra, amelynek talán sem színe, sem jelentőssége, talán néhány remény és vágy zárulta csupán - és bennem valami bimbozó szimpátia, és visszaemlékezve néhány egészen szép pillanatra, amit ketten - lassan fogalmazódott meg bennem előre a válasz, mint egy távoli, önszántamból félretett - nem csak múltnak hívni, de átélni is szép - érzés, hogy jó volt, némiképp, és lehetett volna még párszor az, és, hogy megint egy ember, akit magamtól döntök úgy, hogy átradírozom fél-valóságosból implicit verssorokká, és igen.. egy kissé, minden szép reményem, és kedves villanások tükrében, és a hiúság vagy inkább becsvágy is, és a kedvesség, és a mosolyok, és a közös lelki valami, szűkmarkú kavarodás, sörös - körös - örömös - együtt - de mégis az a pár perc, amit óráknak is csúfolhatnék az életemből..
szóval igen, egy kicsit sajnálom én is,
[ de most ez így van jól ]
