Tágra nyitott ablak. Mondhatni ajtó. Félelem és félelem feszül egymásnak: a tompán zümmögő könnytelen esték elkeseredése és a görcsös megfelelni akarás. Vidám, hangulatos zene lengi be a várost, és a friss levegő betölti a félhomályos szobát. Autók, motorok zaja, berregés, és a strandról a zene mellett néha sikongatás - élet. Gyorsan megszokom a hangot. Az élet felkészít magára...

...aztán jön majd még - talán - jó néhány tompán zümmögő este. Jönnek még abszurd percek, mikor félelem és félelem feszülnek egymásnak, és mindig csak az egyik félelem retteg, az, amelyik aztán meghal. A másik csak nézi, és mindig csak enged, mindig csak addig, hogy végül győzni tudjon.

De nem ő győz, mégsem, mert az a rokkant, szerencsétlen vesztes meghalna amúgy is, míg nem én halok meg, s a "győztes" csak őrzi. Őrzi egyszer, kétszer, tízezerszer újra, azt a rokkant, szerencsétlen, visszajáró zombit, azt a sokszor majdnem túl erőset.

Őrzi, ahogy mást, de még saját magát is, és csak néha enged, csak hogy végül mégis győzni tudjon...

De Zsófinak egy dologban igaza van, még ha implicit utal is csak erre: én a hipohonderség tekintetében is túl hipohonder vagyok. Mert van egy minőségi ugrás azon a bizonyos skálán, ami méri, vagy talán csak majdnem-minőségi. De most még védnek a láncaim...