Tébolyultan már nem remeg, hogy miért nem lehet, hogy odataláljon, ahova kell, aki nem lát. Már krisnásokkal, és mosolyogva, és kedvesen, mint egykor az, aki nem lát, (én meg libbentem volna tova, na jó... nagy ólmosan, vagy inkább csak úgy, mint mindig, és tényleg csak enyhén sietve.)

Csak a mag maradt, már minden a régi, és nem a régi, mert sok régi van, ciklikus. Most épp befigyel a matrica, de mégsem. Kukában landolt - mért?

Csak lesi a remegő billyentyűzetet, mert kihalt a szívéből, ami benne vert még az előbb, mint egy rosszul megfőzött csokipuding. Pedig érezte, tudta, hogy már nem akarja megmenteni többé. Minek is. Miért mentené meg, ha nem lehet. Megmenthetetlen, s talán mégsem lesz ez veszte. Menthetetlen, mert mindenki marad, amilyen volt, mindenki, vagy csak kicsit változik, de nagyot sohasem. Hogy álmodhatna más szívébe egykor bele nem vésett isteneket? Vagy vésték csak rosszat? Mit is mond erről a valláspszichológia?

Tébolyultan már nem remeg, hogy tudja, hogy értse, hogy medöntsön hittételeket, hogy megértesse végre: akarta és mégse. nem ment, nem tudott, hiába álmodott saját szívébe bele nem vésett isteneket. - hogy merészelitek azt mondani, hogy bármi múlna rajta? -

Tébolyultan épp nem remeg, hogy saját magának álmodjon oda, vagy másnak lássa azt a mélyen beléje másolt arcot.

Egy másik arc fedi talán? Egy emberé? Hány emberé?

S már nem érzi, már csak vágyik, talán, mert azt hiszi, érezni fogja, s talán tényleg. Vagy érezné ő, de tudja, hogy hiába, mert senkinek sem volna jó, s van más, aki jobban lakik a más fejében nála, mélyebben, a másik arcba belelátva bámulja (az, aki nem lát), és azt hiszi, vagy már nem hiszi, de beletörődött, és egyébként is.

Csak mint az, aki tébolyultan már nem remeg, azért, aki nem lát.

...szép kis láncolat, /paff... talán hurkos :S/