Egy adagot, közepesen nagyot, megint a nyakamba. Nem zavar, nem húzom fel magam, nem izgat. Hülye nők, hülye férfiak - mondja, utálja, gyűlöli, üvöltené, ha lenne hozzá virtual-hangja. Utál. Mindenkit. Belém gyömöszölné mocskos utálatát, ha nem folyna le rólam, mint a samponos víz a csempe oldalán. Mit kezdjek vele?
Annyi - szubjektíven annyi - élet talált már így rám. Azt élve, hogy valami szar. Valami nincs meg, amitől a boldogságukat várják, kinek mi. Mit lehet mondani?
...fröcsög..
Nekünk azt tanították, hogy a kisgyerek, ha nehéz természetű, akkor duplán szívja meg. Nem elég, hogy minden eleve jobban ingerli, de pont ezért a környezete is ingerültebb lesz vele, ellenben a könnyen kezelhető gyerek több örömet ad, így sokkal több szeretettel tudnak a szülei felé fordulni, ami pedig a jó természetet erősíti benne. Hogy is mondja a Biblia? "Mert akinek van, annak még adnak; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van."
És csecsemőkorban a szülő az, aki megtörheti ezt a durva spirált, és az ellenkezőjére (jó irányba) fordíthatja át, és ahogy nő az ember, ez egyre inkább megváltozik. Felnőttként a világ a csecsemő, és mi vagyunk a felnőttek, bárkivel - bárhogyan is bánt el már addigra az élet.
..és nincs apelláta. Hiába minden apró változás. Egy felnőtt már nem tudja abbahagyni a hányást, ha akad, aki tartsa a vödröt. Most így gondolom. Mert kezdetben a világ egy személy. Egy szülő. De ahogy kitágul a világ, magunkba kell sűríteni a változás minden reményét, mert a világ csak egy fogalom lesz úgyis a fejünkben, amit talán a kicsikor rajzolt bele. Vagy lehet, hogy a kicsit későbbi kor is. És aztán determinál. Amíg el nem kezdjük használni a szabad akaratunkat, hogy megtörjük a spirált.
