Most hallgat egy nélkülem is boldogan-levés. Csak kicsit várom, de nem fog megszólalni. És ez így van jól. Külön világ. Mennyi külön világ...
Néha szeretem úgy elképzelni az embereket, mint egy ilyen fém izé (talán gömbszerűség), amiből kiáll ezernyi kar és csatlakozik egy-egy inverz félgömbhöz, vagyhát, nem tudom gömbhöz - e, de valamilyen formához. igazából ez így elég kevéssé működöképes, ha minden ember ilyen, de ez a nem pontos analógia most feltételezi, hogy mindig csak egy ember szempontjából nézzük a dolgokat. szóval nem egészen tudom még átérezni, de valami olyasmi van, hogy az az inverz izé, az épp az, amit az emberek látnak belőlem. ez mindenkinél más ép más. és néha annyira jó lenne tudatosítani, hogy ha valami negatívat reagálnak rám, azt nem rám teszik, csak valamire, ami átment az ő szűrőjükön, meg az adott helyzet szűrőjén, egy torz kép, ki - mit lát belőlem - belém, rossz véleményük is csak a saját maguk alkotta képről lehet, persze az, hogy ez milyen, rajtam is múlik, de ez megkönnyíthetné azt, hogy kevésbé érdekeljen mások véleménye.
Viszont mindennek van másik oldala is. Mit szeret, aki engem szeret? Egy képet, valamit, ami átment az ő szűrőjén? Senki sem tud hát engem szeretni? És én tudok - e másokat? A róluk alkotott képem annyira hozzánőtt már legtöbbjükhöz, hogy velük kapcsolatban a szereteten el sem gondolkodok... Fontos - e, hogy kit szeretek?
Néha ijesztő belegondolni, hogy mások mennyire másképp láthatnak engem, mint én saját magamat. És furcsa, hogy talán akkor szeretnek épp, mikor én nem érzem azt a szeretjük-egymást érzést, és lehet, hogy amikor én lebegek a boldog egyesülés legteljesebb magasságain, ők akkor gondolnak furcsa árnyakat.
És ez a rendszer mégis működik, az illúziók valóságos érzéseket, tetteket, gondolatokat szülnek, és észre sem vesszük mennyit tévedünk, és mindez így alkot kohéziót, összeáll egésszé, és a rendszerhiba valójában nem rendszerhiba, hanem a rendszer egészséges működése, ami talán elfedve van, vagy csak az idealisták néznek furán, mikor végre megfogalmazzák maguknak.
És, hogy hogyan érzünk, miután mindez (újra) tudatosul? Talán hasonlóan, mint addig. A világ nem fordul 3-at a tengelye körül, vagy legalábbis nem emiatt. A világ forog. Milyen meglepő.. (néha az!) És úgy érzünk teszünk, ahogy megszoktuk. Mintha éreznénk a másikat, mintha tudnánk mit érez, és bár sokszor mindez egy csomó ki nem derült félreértésen alapul valahogy, valami különös rendező erő, törvény, ki tudja mi teszi, de minden gördül, működik tovább, összeáll valamivé...
..amit megnevezhetünk, kimondhatunk, amit átérezhetünk, amiről gondolkodhatunk közös nyelven másokkal, félreértve mindent, és mégis mindent tudva, ami fontos, valahogy mindig felkelve másnap (amíg lehet), és milyen fantasztikus, hogy mindig tanulva, mindig finomítva a gépezetet, mindig újabb ósdi kacatra lelve, amit már mások is ezerszer megtaláltak talán, vagy épp keresnek, de mindig meglepődve, és mindig unva, (vagy legalábbis felváltva unva és rácsodálkozva, vagy csak épp benne tengve lengve...)
.. legyen szép, ez az élet, mert a szép, az valami érzés, olyan, hogy tavaszodik, és szép lesz az ősz meg a tél is, ajándékot rejtsen a végtelen, mert az álmok hazudnak, de a szép, az szép marad. és elnyerni gyöyörűség, bármikor kínálja az élet.
