A kisfiú odament a fa alá, és felnézett a nagy lombok közé. Igen, valahogy közé nézett, vagy inkább rá, a lombokra, de mégis közé, mert nézte azokat a szép szőlőfürtöket - lilaszőlő, tudniillik -, és kitárta a száját, és várta, hogy hátha belepottyan az a szép szőlőszem, az a szép lilaszőlőszem, és becsukta a szemét, és már szinte érezte is az ízét a szájában, és nem gondolt azzal, hogy nem is szereti a szőlőt, ha egyszer ez egy szőlőfa. Lilaszőlőfa...
------------
[az az ember egy idealista testbálványos életcsúfoló. önmagát csúfolja ki. (szerencsére mindig legalább 200 méterrel távolabb)
..és haragszom rá, mert valamit elrabol. még nem tudom, mit, de tőlem. anélkül, hogy tudna róla, anélkül, hogy ennek bármi köze lenne bármelyikünk személyéhez. még nem tudom, mit, de az biztos, hogy illúziót. érdekes dolgokra köt csomót az élet. érdekes rongyokon hervadnak hímzett virágok..]
------------
Hogy mondjam? Minden tökéletes. Minden, ameddig festmény egy falon. Minden, ameddig felakasztható, mert van szög a falba verve, és van akasztó a képen. És pont illik rá, a francba, gyönyörű festmény, hiába bóvli. Vagy lehet, hogy egyszer majd sokat ér. Lehet, hogy már most is. Egy festmény, az én szobámba. Miért is üres még mindig, ha egyszer ilyen kép díszíti a falát? Csak mondaná már a szemembe, hogy nekem kell plüsmacit adnom a gyerekünk kezébe. De azért ő is majd játszik vele néha. Igen. Már megint mások álmát rajzolom, mert szerintem nem elég szép így nekik...
------------
Megnézzük egyszer majd együtt, hogyan dobálja arrébb a vasúti villanybakter az éjjel arra szállók lábnyomát?
...és talán megmutatom majd, ahogy a cipőm nyelve integet. (De lehet, hogy nem lesz rá szükség.. :)
