Megtörtént.
Megpályáztam életem első állását. (Valójában ez persze így nem igaz, de amikor a nyelviskolában irodai nemtommiskedtem,nem volt szükség önéletrajzra, elég volt a nagyszülői protekció.) Ami azt illeti, nem történt most sem semmi rendkívüli, és nem is éreztem nagy dolognak, hogy megtegyem. Egyszerűen csak érett bennem az elhatározás a kedvvel karöltve, és nem gondoltam úgy, hogy nagyon helytelen lenne, hogy jelentkezek,még akár jó is kisülhet belőle, hát megírtam, és elment. Semmiség volt az egész. Csak utána töltött el valami jól eső érzés, mert mégis csak életrajzot küldtem egy igazi munkahelyre (mégha nem is fizetnek majd érte... "szakmámban is előmozdító ismeretekre" tehetek szert, már ha felvesznek.) Szóval egyfajta büszkeség, izgalommal vegyes érzés, talán leginkább ahhoz hasonlít, mint csoportvezetőnek jelentkezni gólyatáborba - a neheze csak ezután következik, addig pedig (ez igazából nem egy hosszú idő, általában, csak pár óra) sütkérezhetek az elismerésben, amit társadalmilag ajándékoztam ideiglenesen az élettel karöltve magamnak.
----
- Mit lát? - kérdezte a professzor.
- Elismerést.
- Próbálja a teljesítményt látni.
Tetszik ez a filmrészlet...
----
Viszont arról még nem írtam, hogy egy autistákkal / autisztikus zavarral küzdőkkel foglalkozó alapítványhoz adtam be a jelentkezésemet. Egy éven keresztül hetente 1x8 órát dolgoznék Pesten, már ha beválasztanak a csapatba.
Az autisták(autizmus) egyébként is érdekelt, már rég óta, bár nem tudom pontosan, hova lokalizáljam az időpontot, amikor elkezdett foglalkoztatni. Talán akkor, amikor előző évben néhány ismerősömmel kapcsolatban merült fel a gyanú, és valaki belinkelt egy oldalt az autizmus tüneteivel. Részben magamra ismerni véltem, de ez valószínűleg csak enyhén hipochoner természetemnek volt köszönhető, és annak, hogy egyéb pszichés gondoknak is lehettek hasonló tünetei, főleg ha az ember amatőr, és nem tudja mit hogyan értelmezzen - csináltam autizmus teszetet interneten, és nem lettem betegnek diagnosztizálva, és az EQ - IQ teszten is az etxra férfiagy fölötti (férfi agy) sávba estem (ezt egyébként az érzelmi intelligencia- viszonylag alacsony, és a rendszerezőképesség - viszonylag magas, adta ki, ha ez az arány még eltolódottabb lenne, akkor lehetne szó autizmus gyanújáról.)
Azóta olvastam egy könyvet is, egy Asperger-szindrómás férfi írta saját tapasztalatairól, egészen magávalragadó mű, nagyon tetszett, Axel Brauns:Cifraárnyak és Denevérek a címe. Bár a tünetei alapján nem tudom,tényleg "csak" Aspergerről lenne - e szó, de ehhez még nem tudok eleget. Végülis talán arról.
Mindenesetre a könyv jó volt, élvezhető, érdekes, és azóta a fél család nekikezedett, ami végülis 3/6, dehát a "fél caslád" sokkal jobban hangzik :)
Most úgy írok(és erre utólag belemódosítok, ha nem is sokat... jellemző... :) - a szerk.), ahogy nem szoktam, és ez egy érdekes változás, ha külső megfigyelőként tekinktek magamra, és közben konstatálom is az okokat (szerintem amiatt, hogy az utóbbi pár napban autisztikus emberek írásait olvastam, és szeretek azonosulni néha dolgokkal, szokatlan dolgokkal, beleszőve persze magam, ami nem azt jelenti, hogy autistát játszok, csak magamra húzok ilyen - olyan hangulatokat, és ezt most pont olvasmányélmények váltották ki -vmi ilyesmi :))
Volt egy ilyen érdekes változás az etikatáborban is, Rita követte el ellenem / rajtam, anélkül, hogy bármit is el akart volna követni. Annyi történt, hogy egyik vacsoránál közölte.. azt hiszem azt, hogy más lettem. Mássá tett ez az egy év. Répalé lettem, így mondta, de nem tudta megfogalmazni, mit ért ez alatt. A "répalé" nálunk ismerős analógia, Ritának anno pont én meséltem, hogy répalének érzi magát az akkori, mióta Pesten tanul egyre inkább - hát most én is répalés lettem Rita szerint, így látta egy picit, pedig én tényleg csak néha, és táncházba, vagy máshová, de ritkán (még órákra sem sokszor), csak Esztergom, és Piliscsaba. És ekkor történt a fontos változás, ami nem is volt igazi változás, és azóta úgy tűnik, egyelőre fontos se, és azt hiszem, akkor sem lett volna más, ha nem jön az a bűvésztrükk este, ami lefagyaszt, vagy másnak nem csöppen be az egykori répa löttyöm, régi-új, reszelt formában; a változás eltűnt néhány óra alatt, mégis sorsfordítóan élesnek tűnt arra a pár órára, amíg tartott - bár végig jelentéktelen is volt egyben.
..Mert rádöbbentem (amit addig is tudtam, persze, de akkor és ott RÁDÖBBENTEM! vagy inkább megéreztem valamit abból), hogy mások másnak érzékelnek engem, mint amit arról gondolok, hogy mi lehet a fejükben rólam, és ez egy olyan tudás volt, ami ott - egy kicsit - életre kelt. /álmomban sem gondoltam volna ugyanis, hogy Rita répalésnek lát - a szerk. :)/
Közben persze valami meg is halt - bár csak egy időre - vagy inkább szétrepedt, de ez sem jó szó, összeomlott, eltűnt, nem volt vagyis nem létező lett anélkül, hogy elköszönt volna, és kisétált volna szépen, integetve, megállva minden lépcsőn, még egyszer hátrafordulva - egy hangulat, amiben egész énképem gyökerezett. Szóval egy érzés, ami bennem lakott, és engem határozott meg - ez az érzés már olyan rég óta, talán egy éve is - kisebb megszakításokkal, de bennem lakott. És ez az érzés sok mindenből tevődött össze, ami engem alkotott. Ez az érzés testesítette meg mindazt, amit magamól és a világról gondoltam, és azt is, persze, amit arról gondoltam, hogy mások milyenek, hogyan vélekednek a világról, és persze rólam. Épp ezért (talán ha nem függenék mások véleményétől, ez nem lenne kézenfekvő "éppezért") ez a hangulat egyben magában foglalta a lehetőségeimet is, amit az előbbi dolgok együtt határoztak meg, vagy legalábbis azokat a dolgokat, amiket a lehetőségeimnek tartottam.
...és amikor Rita mondta azt az ártatlan mondatot, akkor egy elem - az a rész, amit arról gondolok, hogy mások mit gondolnak rólam - meghasonlott, bizonytalan lett, kétségbe esett, elbújt, és ez vitte magával a hangulatomat is - az alaphangulatomat!, ami az identitásom kőkemény alapja volt, és eltűnt valami biztos az életemből, valami bebetonozott alapigazság, a hit olyan dolgok igaz voltában, amikben olyan nagyon biztos voltam (a világról, magamról, másokról) - mindezt eddig is tudtam: hogy ez elképzelhető, hogy nincs igazam, de most éreztem is, hogy ez a lehetőség határozottan fennáll, és hogy talán ebben vagy abban a mágikusan intuitív témakörben tévedtem, mert egy megérzés irányította a gondolataimat, és most ez az alapérzés eltűnt, és így a korlátaim is elvesztek, az a makacs érzés magával ragadta azt, amit mások velem kapcsolatos negatív vagy legalábbis bebetonozottnak tűnt véleményéről gondoltam, és pár órára minden olyan könnyedén, és jelentéktelenül - olyan súlyosan könnyedén - lett más. Mert féltem, kicsit, hogy nem tér vissza a biztonság (az érzés), és hogyan építsek fel új identitást, és mi van, ha túl fontos dolgokat veszítettem el. (Kicsit olyan volt, mint 17 évesen kiszakadni az érzések világából egy (látszólag) érzések nélkülibe, vagy legalábbis azok szubjektív megtapasztalása nélkülibe - csak sokkal kevésbé drasztikus, ijesztő és tartósmódon. És ez ezúttal volt helyette más hangulat, míg a régi szépen visszaszivárgott, hamarabb, mint elképzelhettem volna, és éppoly észrevétlenül, mint az érzések tették kicsit hosszabb, kalandosabb útjuk hosszúranyúlt végszavaként akkor.
...És másfelől jó volt! Mintha hatása lett volna. A hugommal sétáltam, ebben az kissé rémisztő, ám felfokozott, izgalmas lelkiállapotban, és mikor már vsszafelé tartottunk a táborhoz, hozzánk csapódott egy srác, és beszélgettünk, és abban a táborban vele addig nem nagyon, és nem azért, mert bármi kötne hozzá, mert nem igazán, de ez, akkor, ajándék volt, és aztán odajött még egy fiú, akivel egyébként sem szoktam soha, mert nem alakul úgy, és eszembe se jutott addig nagyon, és ott álltam a társaságukban, és féltem, hogy vége lesz, hogy elmennek - nem azért, mert többet adott, mint más beszélgetések, hanem mert ez egy igazi beszélgetés volt, vagy inkább egy igazi jelentéktelen beszélgetés, amilyen csak ritkán adatik meg a magamfajtának, és boldog voltam, mint mikor elküldök egy önéletrajzot, mert valami olyan történt, amitől nem lett minden normális, de pár percre - órára legalább annak az ilúzióját kelti.
...hozzá kell tennem, hogy persze ennél sokkal többször, sokkal jobb, hosszabb, vagy akár ugyanilyen jó, és hosszúságú beszélgtések történnek velem. Talán csak pont jókor találkozottaz esemény azzal az életérzéssel. Talán csak arról volt szó, hogy azt a párperces 3-4személyest az új hangulatom első következménének könyveltem el, és így a (társas) fejlődés reménye szakadt rám hirtelen, és a "most már minden más lesz" érzése.
Ajándék volt.
Vannak ilyen ajándék pillanatok. (vagy percek, vagy órák) Olyankor általában valami olyan történik, ami nem valódi, de amit nagyon szeretnék, és néhány pillanatra megkóstolhatom - majdnem - teljes valódiságában. Aztán megint a régi...
hasonlóan erőset talán 4,5 éve tapasztaltam, azt hiszem. [bár akadtak azóta is olykor majdnemszép vagy máshogyszép, de őrjítőenszép, fájdalmasanszép,vagy megkönyebbülősen, reménykedősen - annyiféleképpen szép órák, percek, pillanatok.] de az szép volt...főleg utólag festve örök pillantássá egy lehetetlen álom valóság-ráncait.
és, hogy miért lett "autizmus" a post címe? alapból másról akartam írni, azt hiszem, de ez is hasonló dolgokról mesél..
