Amikor hazajöttem, már tudtam mit akartam írni. Vagyis, inkább tudtam, kezdtem tudni, hogy mi van bennem. Gondolatok. Érzések. Kérdések. Vágyak. Önzés. Hiúság? Nem tudom...
Azt mondta, morális tett volt. Ez így érdekesen hangzott elsőre. A morálisról elsőre az jutott eszembe, hogy olyan, amit nem kíván az ember, hanem ráveszi magát. Legalábbis az etika órák alapján ez villant be, de hamar leesett, hogy itt más értelmezést kell keresni - s kaptam is, tőle.
Érdekes, hogy mit ki nem hoz a csend a férfiakból. De tényleg. Szerintem sok nő ott rontja el, hogy be nem áll a szája. A férfinak meg marad a sztereotíp szerep. Persze szerepekre szükségünk van, de én mindig szeretem hallani, amikor a férfiak magukról beszélnek. Valahogy azokat a férfiakat leginkább, akik alapból nem arról híresek, hogy kitárják a lelki világukat. És akkor, valakinek, mégis.
Morális? Igen. Minden percben megtehettem volna, de most akartam is. Annyira az etika óra volt bennem, de aztán leesett. Hát persze. Értem én. Morális. Hihetetlen. Valaki szeret. És én ugyanaz vagyok. Belül mocskos. És eszembe jut a kedd. Akkor, talán, én is morális voltam. Még ha nem is minden szempontból.
Utálom, hogy ilyen vagyok. Mert érzem, hogy okozok még sebeket. És félek, attól is, hogy fájni fog neki, és attól is, nem fog annyira neki sem, és attól is, hogy fájni fog nekem, és attól is, hogy érzéketlen, önzőn szenvedő leszek...
Mit kellene tennem? Elfutnom? Elmenekülnöm? De azt nem lehet. Már kedden sem tudtam megtenni.
