...így hívja Tibi magában azt a rendszert, ami kiszűri a hugom beszédéből az azt igen sűrűn tarkító, ám (a pszichológiai szempontot leszámítva) nem releváns "nem tudom" - okat, amik nélkül sokkal könnyebben értelmezhető a mondanivaló, és tényleg: jobb módszer, mint bosszankodni rajta.
én viszont most egy másik szűrőre gondoltam - gondolkodtam, vagy inkább fortyogott bennem, hogyan is fogalmazhatnám elviselhetővé - mondhatni identitássá - a bennem levő furcsa, önzés - szülte fájdalmas tompaságot; legyen filter...
Mert jöhetnek vicces célozgatások, akár 17 évesekre, régebbi "némiképp szépek", nagybácsis, s mégiscsak olykor félreértett barátkozások, na és...
--
az ötödik pénteken érkezett, és idegen maradt végig, szinte, most ugyanaz az idegen, aki néha teljesen másféle-fajta, vagy olykor ismerős minden, minden idegensége.
--
szóval minden annyira tompa, annyira kopár lesz (néha); mint egy szűrő, körben, a "szívem" körül, hogy ne folyjon bele senki, akit erőszakkal bele próbálok tuszkolni, mert mégiscsak üres, és csak az a régi köd gomolyog bele újra, és a háló, mindegy, hogy hogy rezonál, vagy nyomódik beljebb - mintha.. - amikor bele próbálom nyomni azt a sok, apró, vagy nagyobb, darabos - de mégse...
csak az a köd - na és...
...és a kocsiban ülni jó volt, és amikor elestem, és, hogy kedvesen, mikor épp nem komoly - távolságtartón, és hogy szemüvegben vagy anélkül, és, hogy sokszor sem bája, sem jelentősége, és, hogy mégis csak több, ha már nem lehet teljesen cáfolt, elvetett pára, és, hogy nevetve, mikor huppantam piros fotelba (apró darabkák, lényegtelenek, nekem is) tollasmeccs (furcsa), műanyag nejlon egyetértések - tollfirkás póló -, vagy pedig tekintetek, ártatlan pár alkalomszor, aztán meg minden közöny, és semmibe fordulások, és, hogy nem ez fáj, ez csak ajándék, vagy kerge követelőzés a sorstól, és sokszor taszító "nem lenne jó" hangulattal... és.
és az a régi köd mart még, az az éles, hatalmas, kínzó ék - seb olyankor, mikor épp idegen - vagy legalábbis azzá van félve, s így nem lehet szeretni, s olyankor is, hogyha élő, jelenvaló belém repesztő - régi élénk poshadás, belém szorulva, hogy kihúzni jobban fáj talán, mert részemmé fájta már magát, mégha néha úgy tűnik, mintha nem is létezne már. aztán máskor van. mint a legvalódibb valóság - az egyetlen valóság, az egyetlen, ami mégsem létezik. kemény, tépő, kínzó, belém olvadt furcsa köd. ezt rezegte halvány reménytelen reménnyé az a készséges hátsóülés a kishugom alatt...
(hasonlítunk - kicsit - talán. ezt el kellett mondanom, hisz' enélkül talán igaz se volna, nem nagyon...)
