Köszönöm, hogy rá mutatsz. Ez most kellett, még ha képtelen is vagyok megélni egy hangulatot egészen, vagy csak nagyon ritkán, mert megfojtja a felismerés, hogy "épp most megélem ezt a hangulatot" és az ehhez kapcsolódó elemző gondolatgubancok.
Tegnap úgy éreztem, szerelmes vagyok az életbe. Szemben az akarattal, vagy legalábbis nem behódolva neki, mint, aki az eke szarvára téve kezét, mégis hátra tekint (s tudom, hogy ez rossz...) - így éreztem magam. És mégis, ahogy mentem haza, szerettem az életet, és gondolatban sután, lesve, hogy látja - e valaki, megveregettem a hátam. Sikerült, sikerült |"t"|enni, amikor |"t"|enni kell, sikerült. Hurrá. De ennek kellett sikerülnie, vagy valami másnak kellett volna? Mégis... jó volt, velük, és amikor jöttem el, akkor azt éreztem, mintha egy kicsit búcsúznék, pedig látom még, talán - remélem - őket, de mégis, most hétvégén elmegyek erre a vezetőképzőre, és igen, sokat várok ettől, még ha érzem is, hogy csak a "visszavonhatatlanul jelentkeztem" tudata miatt nyomom el a kétségeimet azzal kapcsolatban, hogy "tényleg mennem kell?".
És most nem tudom, mit kéne tennem, nem tudom, mi vár rám a jövőben. Félek az új utaktól, az akarattól, és, hogy felismerem - e, a veszteségektől, és az elszakadástól, és a vágyak be nem teljesülésétől, amik bennem vannak, valahol mélyen. Mégis...
Tudom, hogy az egyetlen út az, ha követem az akaratot, amely szavával tudott egy világot teremteni. Meg kell tanulnom érteni, s meg kell tanulnom elfogadni a szavát. (Vagy szavának elfogadni, amit értek, és elhinni, hogy csak a pszichológus mondatja velem, hogy mindez a tapasztalataim tudatalattiból felbukkanó rezdülései által kiváltott érzelmek keveredése, s nem maga a hallás?)
És igen, köszönöm mindenkinek, aki rá mutat; így velem lehetnek abban a mozdualtban, ami mindig eszembe juthat majd, amikor vele járok, a mozdulatban, amivel rá mutattak, rá, akivel mindannyian járunk, járni szeretnénk, bármerre is sodor az élet. Már nem veszíthetem el őket.
És köszönöm, Uram, ezt a sort: "Csak az nem fél, akit a remény már végképp magára hagyott". Egészen máshogy cseng, mint a "Szomorú, de fél, az, aki szeret" /Quimby/
